Független.hu

Ember- és környezetvédelmi, internetes napilap

A Duna-Tisza közére nem kellene erdőt ültetni

Posted by Suggestor - 2020. május 12. kedd

Átvéve a greenfo.hu-ról

2020. május 4.

Forrás: 24.hu

Átfogó kutatás bizonyítja, hogy a sztyeppébe hajló környezeti feltételekkel rendelkező Duna–Tisza közén biztosan nem jó ötlet újabb erdőket telepíteni.

Míg máshol a fák javítják a talaj vízellátottságát, itt ellenkező hatást érnek el, az elsivatagosodás veszélyét növelik.

A világ mai hozzáállását, a klímacélok nehézkes gyakorlati megvalósítását elnézve talán az erdősítés jelenleg a leghatékonyabb módszer.

A magyar kormány által ismertetett „klímavédelmi akciótervnek” is egyik alappillére, hogy 2030-ra az ország erdővel borított területét 27 százalékra növelik.

Az MTA-DE Lendület Funkcionális és Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem ökológiai tanszékének munkatársai azt vizsgálták, miként hat a fás szárú vegetáció a regionális vízháztartásra.

Ennek eredményeként pedig elsőként bizonyították tudományos megalapozottsággal, hogy a Duna–Tisza közi homokhátságokon az erdők nem megtartják, hanem csökkentik a talaj víztartalmát, ezzel pedig gyorsítják a kiszáradást, az elsivatagosodás folyamatát.

A részletekről Dr. Tölgyesi Csaba biológussal, a kutatócsoport vezetőjével beszélgetett a 24.hu.

A kutatás célja egy szakmai körökben régóta fennálló kérdés vagy inkább sejtés tisztázása volt: az erdők vajon homoki területeken is hozzájárulnak a talaj vízmegtartó képességének javításához, vagy épp ellenkezőleg?

Ez egy eleve is csapadékban szegény vidék, melegebb és szárazabb a Kárpát-medence más tájainál, így az éghajlatváltozás hatásait is a homokhátságok sínylik meg leginkább. Az ENSZ már most hivatalosan is félsivatagi területként tartja számon – mondta a lapnak Tölgyesi Csaba.

A Duna–Tisza közén a középkortól egyre intenzívebb legeltetés folyt, idővel csupasz homokfelszínek váltak a táj jellemzőjévé, a szél homokviharokat kavart, a „minisivatagok” termőföldeket nyeltek el egymás után. Intenzív beavatkozásra volt szükség, az úgynevezett homokfásítás komoly sikertörténetté vált a múlt század végére. Mostanra azonban a túllegeltetés a múlté, a homokhátságok őshonos lágyszárú növényfajai már el tudnák látni a „feladatukat”, képesek lennének megkötni a talajt.

Innentől kezdve érdemes a további erdősítés szükségességét átgondolni, különös tekintettel a  klímaváltozás már ma is érezhető hatásaira. .

A legtöbb olyan területen, ahol a természet évezredek óta erdőket tartott fenn, ott e fás társulások híján a lehulló csapadék döntő többsége kárba veszne, patakok, folyók hátán elfolyna a tengerekbe – igaz ez az Amazonas-medencére éppúgy, mint hazánk középhegységeire, ráadásul növelné az úgynevezett villámárvizek kockázatát.

Emeljük még be a képbe a párologtatást is, ami hozzájárul a felhőképződéshez, majd az újabb csapadékhoz akár távolabb, akár helyben, miután a páradús levegőt „visszafordítják” a környező hegyek.

A Duna–Tisza közén azonban a talajba szivárgó csapadék lejut a talajvízbe, amely igen lassan áramolva a mélyebben fekvő, akár több tucat kilométerre lévő vizes élőhelyeket táplálja, és egyúttal a környező vetések gyökérzónája számára is biztosítja a nélkülözhetetlen vízutánpótlást. A kecskeméti eső az izsáki gazdák termését öntözi – fogalmazza meg közérthető módon a szakember.

Magyarán a víz fák nélkül sem vész kárba, sőt természetvédelmi és gazdasági szempontból is tökéletesen hasznosul.

Logikus persze, ha egy rendszer fák nélkül is működik, az még önmagában nem jelenti azt, hogy fákkal együtt kevésbé lenne hatékony. Márpedig a kutatás ezt bizonyította, és a többrétű okokra is rávilágított.

Fafajok hatásai

A „legrosszabb” a fenyőerdő, a tavasztól őszig tartó tenyészidőszakban itt a talaj felső 50–120 centimétere teljesen száraz, a talajvíz semmiféle utánpótlást nem kap.

Miért? Mert egyrészt örökzöld fajként a fenyő egész évben, még a fagymentes téli napokon is párologtat, mondhatjuk úgy is: megállás nélkül szívja ki a nedvességet az amúgy is száraz talajból. Másrészt egy passzív folyamat eredményeként, azért, mert a sűrű tűlevelek felfogják a csapadékot.

Második helyen az őshonos nyárfa áll, ami nagy méretű leveleivel és kora tavaszi fakadásával ér el a fenyőhöz hasonló hatást.

Vízellátottság szempontjából az apró leveleit viszonylag későn kibontó akác okozza a legkevesebb kárt, ám az idegenhonos faj olyan szinten átalakítja környezetét, a talaj kémiai összetételét, hogy szinte minden más fajt elűz, gazdasági szempontokon kívül minden a telepítése ellen szól.

Tölgyesi Csaba kiemeli, hogy kutatásuk eredményei alapján a legkevésbé sem azt akarja sugallni, hogy tüntessük el a fákat a Duna–Tisza közéről, adjuk vissza teljes egészében a terület ősi, természeti arcát. „Csupán” azt, hogy a további erdőtelepítések során figyelembe kell venni: a sztyeppébe hajló környezeti feltételekkel rendelkező országrészben biztosan nem jó ötlet újabb erdőket telepíteni.

Vagy legalább ne mondjuk azt, hogy klímavédelmi célból erdősítjük a Homokhátságot.

Ha a gazdasági és természeti szempontokat nem is tekintjük, akkor is, amit esetleg a fák szénmegkötő képességén nyerünk, sokszorosan elveszíthetjük az elsivatagosodással.

A jelenlegi lápos, vizenyős területek hatalmas mennyiségű szerves anyag bomlását késleltetik: ha ez a tőzeg végleg szárazra kerül, jókora adag szén-dioxid szabadul a levegőbe.

Más szempontból pedig negatív példák állnak előttünk, a leglátványosabb Kínából.

A Góbi sivatag terjedésének megfékezésére az ázsiai ország erdőtelepítésbe kezdett a tőle megszokott nagyságrendben: olyan három Magyarországnyi területen ültettek fákat a homok megfogására. Egyértelműen az ellenkező hatást érték el, a fák a talaj „maradék” vizét is eltüntették, az elsivatagosodás fokozódott.

Ahol viszont fák híján felhasználatlanul kárba veszne a többletként jelentkező nedvesség a homokos területeken is, azok a folyók árterei és a lakott területek. Utóbbi a településeken keletkező hatalmas mennyiségű többletvizet jelenti, előbbi pedig kiváló apropó arra is, hogy a szűk hullámtérbe szorított folyóink korábbi árterének legalább egy részét újra megnyissuk a víz, és így a fák számára.

(rövidítve)

Forrás: https://greenfo.hu/hir/magyarorszagon-ide-nem-kellenenek-fak/

2 hozzászólás to “A Duna-Tisza közére nem kellene erdőt ültetni”

  1. Gábor said

    Az a baj, hogy minden gyerek megtanulja azokat az egyszerű “igazságokat”, hogy a fák jók és kellenek, mert azok tisztítják a levegőt. A zöld jó, a puszta rossz. És a többi… Ezért lehetett kampánytéma az önkormányzati választások előtt az is, hogy ki mennyi fát fog ültetni.

    Az ilyen egyszerű okosságok nem lehetnek igazak. Persze, meg kell tanítanunk a gyermekeknek, hogy a zöldre, a növényzetre és az állatokra is vigyázni kell. Ez alapvető. De azt is tudatosítanunk kell bennük és magunkban is, hogy a világ bonyolult. Hogy készek legyünk megkérdezni másokat, esetleg hozzáértőket, hogy ez vagy az a dolog jó ötlet-e.

    És ez nem csak a környezetvédelemre igaz: egészség, oktatás, közgazdaság, technika… Engedjük meg magunknak és a többi embernek is, hogy tudjuk, hogy keveset tudunk. És hogy nem is tudhatunk mindent és nem is kell értenünk mindenhez.

  2. uniohid said

    : O

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.