Posted by Suggestor - 2018. február 2. péntek
Szendi Gábor: Az öngyógyító agy
A Független a szerző engedélyével közli az írást
Ahogy a csont is beforr, a seb is begyógyul, úgy sérülését követően az agy is igyekszik visszanyerni elvesztett funkcióit, ha megfelelő feltételeket teremtünk ehhez. De ne csak fizikai sérülésre gondoljunk: a trauma, a negatív élettapasztalatok ugyanúgy – pszichoterápiával. személyiségfejlesztéssel – korrigálható ‘sérüléseket’ okoznak az agyban.
Amióta Paul Broca 1861-ben először demonstrálta, hogy a bal agyfélteke egy területének sérülése a beszéd elvesztéséhez vezet, győzött a lokalizációs felfogás, amely azt állítja, hogy az agy egyes részei különféle funkciókat látnak el, és sérülésük esetén az a funkció vagy képesség elvész. Az agy modern számítógép metaforája is ezt sugallja: ha a képernyőt működtető videokártya tönkremegy, nincs “látás”. Ha a merevlemez “elszáll”, elvész vele az összes “emlék”. Az agy szerkezetként való felfogása napjainkig uralkodó nézet az orvoslásban és a rehabilitációban. Ha valakinek agyvérzéstől megbénul az egyik karja, egyet tehetünk: megtanítjuk fél kézzel élni.
Ám létezik a kutatásnak és az agyról való gondolkodásnak egy másik, háttérbe szorított irányzata is, amely végigvonul az utóbbi 150 év kutatásán, s mostanra kezdi igazán hallatni hangját. Már 1868-ban napvilágot látott Jules Cotard orvos beszámolója azokról a gyerekekről, akiknek bal agyfele fertőzés folytán elpusztult, és mégis megtanultak beszélni. Otto Soltman kutató pedig már 1876-ban leírta, hogy ha újszülött kutyáknak eltávolította a mozgásért felelős agyterületét, a kutyák felnőve mégis megtanultak járni.
Hogy tanult meg – a fél oldalára lebénult – Papa járni?
Olvass tovább »