Lehet-e amorális az emberközpontúság?

Átvéve a qubit.hu-ról

MAROSÁN GYÖRGY

2020.09.09.

Az evolúció díjazza az altruizmust

Az evolúció nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”, így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt valamiképpen szokássá kell formálni. Pontosan emiatt olyan fontos a morál az ember világában.

Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent.

Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.

Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falu, azután az állam, végül a nemzet.

A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét, a 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.

Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.

Amorális családközpontúság és az oligarchák

A múlt században a kutatók kis vidéki olasz falvak fejlődésképtelenségét vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseikben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és nem voltak tekintettel a falu tágabb közösségének szempontjaira.

Az ebből fakadó konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát (Banfield, E. 1958. The Moral Basis of a Backward Society).

Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre azonban a bizalom és a közéleti aktivitás alacsony szintje jellemző. Az egyén visszavonul a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel.

A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltás, különösen 2010 után megjelenő új oligarchák viselkedése iránt. Ezek ugyanis látványosan szemléltetik, ahogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik.

Ez arra utal, hogy társadalmunk a 21. században bizonyos értelemben visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba, és puszta szólam csupán, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.

De vajon elégséges-e a testvériség érzését kizárólag a nemzet tagjaira korlátozni? Vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy az amorális családközpontúsághoz hasonlóan a nemzeti érzés is amorálissá is válhat?

De vajon megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra.

A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a 18. századi konzervatív brit politikust, Edmund Burke-öt idézve „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.”

Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre.

Ám még ezzel sem értük el a moralitás végső határát. Ha körbepillantunk, itt vannak környezetünkben a természet élőlényei az emberszabásúaktól háziállatainkon át egészen a hangyákig, az egysejtűekig nem beszélve a növényekről.

Számos kutatás bizonyítja, hogy létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünknek is, ez pedig tagadhatatlanul közösséget teremt közöttünk. Emiatt, bármilyen szélsőségesnek látszik is, indokolható, hogy a morális mérlegelést a bolygónk élőlényeire is kiterjesszük.

Vagyis, bármilyen meghökkentő, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk.

Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere felől ítélni, de még a nemzeti- vagy osztályközpontúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált, hogy a Föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik.

A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz fűződő kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet, hogy saját érdekünkben áll az ő szempontjaikra is tekintettel lenni. Bár ők nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymás által létezünk.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára.

(rövidítve)

Forrás: https://qubit.hu/2020/09/09/a-moralitas-lepcsoi-avagy-lehet-e-amoralis-az-emberkozpontusag

Hírdetés

Végre megállapítást nyert, mennyi időt kell hetente töltenünk a természetben ahhoz, hogy hatása legyen

Átvéve a 444.hu-ról

akiraly

2019. június 16.

A természetben töltött idő jót tesz az egészségnek. A közhelynek tűnő állítás valójában orvosilag igazolt tény, számos kutatás megállapította már, hogy milyen jótékony hatással van a szervezetünkre akár csak a közeli parkban töltött idő is. A vizsgálatok szerint ez csökkenti a stresszt, a vérnyomást, illetve az érrendszeri betegségek, a cukorbetegség, az asztma kockázatát és még szellemi egészségünknek is jót tesz. A természetben töltött idő konkrétan növeli várható élettartamunkat is.

Heti két óra egy közeli parkban már növeli a várható élettartamot.

A biológus, aki otthagyta az MTA-t és gerillakertész lett vidéken

Iliás-Nagy Katalin beszélgetése Fetykó Kinga biológussal az Átlátszón

• Fiatal negyvenes nő létedre ősz a hajad, nem fested. Ritka látvány manapság. Nevezhetjük társadalomkritikának?

Egyszerűen úgy érzem, hogy a világ ma arról szól, hogy legyünk szépek, fiatalok, mindig valami más, mint amik vagyunk. Engem is ért kritika a hajam miatt. Hogy miért nem festem be? Hogy miért nem vágom megint rövidre? Tele vagyunk megfelelési kényszerrel, és folyamatos nyomás alatt élünk. Csináld ezt, csináld azt, légy ilyen, légy olyan. Én egyszerűen csak olyan akarok lenni, amilyen valójában vagyok. Jelen esetben ősz hajú.

• Más nagy váltás is volt nemrég az életedben. Paradigmaváltásnak hívod, de mi is történt pontosan?

Biológusnak, illetve tanárnak tanultam Kolozsváron, rövid ideig tanítottam Máramarosszigeten a Leőwey Klára Líceumban, majd ösztöndíjjal Magyarországra kerültem és ifjú kutatóként kezdtem el dolgozni az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében. A doktori dolgozatomat pajzstetvekből írtam, de eleinte főleg pókokkal foglalkoztam. Mondjuk azt, hogy egy bizonyos szűrőn keresztül észleltem a világot, de ez lassan megváltozott.

Volt egy kutatási dilemmám, amit nem tudtam íróasztal mögött ülve megoldani. Egy bizonyos pókból rengeteget fogtunk, de nem tudtam megmagyarázni a jelenlétüket az adott környezetben. Annak idején, az egyetemen egy professzorunk azt mondta, hogy a jövő biológusai majd számítógépen nézik, ahogy a kék nyulat a piros róka levadássza, mintha ez az egész csak egy számítógépes játék lenne. Én viszont úgy éreztem, hogy biológusként nem lehet az a jövő, hogy eltűnik a „terepi tapasztalat”. Úgyhogy amikor a kollégám terepre indult, megkértem, hogy vigyen magával. Kiültem egy löszvölgy oldalába, és hagytam, hogy hasson rám a táj. Nagyon erős volt a felismerés, hogy tök mindegy mi van az íróasztalon – meg prekoncepcióként a fejemben –, tök mindegy mit mutatnak a statisztikák és a számok. Ki kell menni és látni kell. Fel kell fogni az „egészet”.

• Előadásaidban el szoktad mesélni, hogy volt egy konkrét eset, ami átkapcsolt benne valamit. Mikroszkópon keresztül pajzstetveket vizsgáltál, és az egyik – mielőtt alkoholba helyezted volna, hogy preparátumot készíts belőle –, megfordult és „rád nézett”. A tudományt gyakran éri az a bírálat, hogy mindent a legkisebb részletekig szétboncol, és közben megfeledkezik az egészről. A te esetedben viszont épp arról van szó, hogy minél mélyebbre mentél, annál közelebb kerültél egy nagyobb rendszerhez.

Csak a nyilvánvalót mondja ki a depresszióról, épp ez benne a radikális

Átvéve a 444.hu-ról

plankog

2019. január 12., szombat 18:27

A világ mentális egészsége válságba jutott, minden országban egyre súlyosabb probléma a depresszió és a krónikus szorongás. A fejlett világban a depresszió lett a munkahelyi hiányzások egyik vezető oka, az antidepresszánsok fogyasztása pedig meredeken emelkedik.

Mindez önmagában is elég figyelemreméltó, különösen azzal együtt, hogy az emberiség akkor jutott lelki válságba, amikor egyébként a jóléte rengeteget javult. Ezzel a témával foglalkozott 2018 egyik legnagyobb vitát kiváltó könyve, amit Johann Hari brit újságíró írt Lost Connections (Elveszett kapcsolatok) címmel. A legkülönfélébb helyeken idézett könyv alaptétele pedig nagyjából az, hogy

mi van, ha ezek a mentális betegségek nem rendellenességek, hanem teljesen természetes reakciók arra a világra, amit kialakítottunk magunknak?

Nincs olyan természeti katasztrófa, ami hatékonyabban pusztítana, mint az ember

Átvéve a qubit.hu-ról

05.22.

Dippold Ádám

Az ember csak az élőlények tömegének 0.01 százalékát teszi ki, mégis ő felelős a vadállatok 83 százalékának pusztulásáért.

A Földön ebben a pillanatban 7.6 milliárd ember él, ez pedig a teljes biomasszában szabad szemmel alig látható, mégis alapvetően meghatározza a bolygó élővilágát: nincs olyan természeti katasztrófa, ami az emberével összemérhető pusztítást végzett volna az emlősök között.

Egy friss, Ron Milo, a Weizmann Intézet biológusprofesszorának vezetésével megjelent kutatás szerint az emberi tevékenység következtében pusztult el a vadállatok 83 százaléka, miközben az emlősök tömegének 60 százalékát az ember által tenyésztett jószágok, legfőképp a sertések adják.

A földi madarak 70 százaléka baromfi, ha pedig egyszer a jövő geológusai – ha még lennének – feltárnák az antropocén kor emlékeit, a leletek nagy része fosszilizálódott csirkecsontokból állna. A kutatás szerint az emlősök mindössze négy százaléka él vadon.

A természettel való közeli kapcsolat jelentőséget ad az életünknek

Azt mondják az Oregon State University kutatói, hogy ha szeretnénk javítani az élettel való elégedettségünkön, akkor rendszeresen kiránduljunk az erdőbe, mert a természettel való kapcsolat emeli az élettel való elégedettségünket.

De persze, ez nem minden.

„Amikor az emberek úgy érzik, hogy helyesen, fair módon mennek a dolgok, van beleszólásuk a döntésekbe és átlátható a kormányzás – ez adja meg az alapját annak, hogy az emberek kommunikáljanak a természettel.” – mondja a tanulmány vezető szerzője, Kelly Biedenweg, aki egyúttal a Halászati és Vadászati Minisztériumnak is munkatársa.

Jólesik a lelkünknek – és a mentális egészségünknek – madarakat látni a környékünkön

Azok az emberek, akiknek a környezetében madarak élnek, bokrok és fák vannak, kevésbé szenvednek depressziótól, szorongástól, stressztől, mondják a University of Exeter, a Brit Madártani Egyesület és a University of Queensland kutatói.

A kutatás számos mentális előnyt tapasztalt annál a több száz embernél, akik fákat-bokrokat-madarakat látnak a házuk körül, akár a városban, akár a kertvárosban vagy peremkerületben élnek.